(A tapasztalat súlya a Distillatív Metafizikában)
A Distillatív Metafizika szerint minden tapasztalat, amely egy tudaton áthalad, beépül az Élő Abszolútumba. A világ nem történeteket gyűjt, hanem élményeket, nem erkölcsöket, hanem adatokat. A tudat ebben a rendszerben szenzor: átengedi a tapasztalatot, amely aztán distillátumként megmarad. Mindezt a tudat szerkezete kapcsán részletesen is kifejtettem.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden tapasztalat azonos módon számít.
A distilláció nem mechanikus. Nem minden élmény azonos sűrűséggel kerül be a rendszerbe. A tudat nem pusztán csatorna, hanem szűrő, erősítő és torzító közeg is. Ugyanaz az esemény két emberben két teljesen különböző ontológiai nyomot hagyhat. Nem az számít, hogy mi történt, hanem az, hogyan ment át rajtunk.
Ez a súlyozott distilláció elve.
Egy olyan fájdalom, amelyet elnyomnak, más distillátumot hoz létre, mint egy fájdalom, amelyet tudatosan megélnek. Egy veszteség, amelyet eltagadnak, másképp integrálódik, mint egy olyan, amelyet végiggyászolnak. A tapasztalat nem attól válik értékessé, hogy kellemes vagy kellemetlen volt, hanem attól, hogy mennyire volt jelen benne a tudat.
Ebből következik a kegyelem metafizikai jelentése.
A kegyelem ebben a rendszerben nem vallási kategória, és nem erkölcsi felmentés. A kegyelem azt jelenti, hogy a distilláció hatásfoka nem állandó. Egy tudat lehet hosszú ideig tompa, menekülő, zajos vagy zűrzavaros állapotban. Ilyenkor a tapasztalatok nem vesznek el, de gyengébben integrálódnak. A világ nem büntet ezért, csak kevesebb distillátum keletkezik. A rendszer azonban nyitott.
Egy belső áttörés, felismerés vagy összeomlás után ugyanaz a tudat képes lehet sokkal sűrűbb distillációra. Ugyanaz az élet ilyenkor hirtelen több ontológiai értéket termel.
Ez a kegyelem: nem kívülről érkező ajándék, hanem a rendszer belső rugalmassága.
A Distillatív Metafizika ezért nem végzetes, hanem következetes. Nem töröl, nem zár ki, nem mondja, hogy egy élet elveszett. Csak azt mondja: volt idő, amikor kevesebb distillátum keletkezett, és van idő, amikor több.
A szeretet ebben a keretben nem erkölcsi parancs, hanem ontológiai preferencia. Amikor egy tudat egy másikat fontosabbnak érez, akkor annak tapasztalati distillátumát nagyobb súllyal integrálja a saját világába. Nem minden tudat rezonál egyformán minden másikkal. Vannak distillátumok, amelyek kedvesebbek az ember szívének, ahogyan vannak hangok, ízek vagy illatok, amelyek jobban illenek hozzánk.
Ez nem igazságtalanság, hanem a létezés esztétikája.
A világegyetem nem tesz különbséget tudatok között, a tudatok azonban igen. A szeretet az a mechanizmus, amelyen keresztül egyes tapasztalatok kiemelt helyet kapnak egy másik tudat belső terében. Így jön létre kötődés, gyász és pótolhatatlanság, anélkül, hogy maga a kozmikus folyamat megsérülne.
Végül: miért van tétje az egyedi életnek?
Ha egy tapasztalat nem megy át egy tudaton, a világ új konfigurációban nyitja meg ugyanazt a tapasztalati tartományt, hogy azt a konfigurációt is megtapasztalja. Egy megélt fájdalom ontológiai értelemben kivált egy jövőbeli fájdalmat. Egy megélt felismerés megspórol egy későbbi keresést.
A tudat nem önmagáért él, hanem a Lét rajta keresztül artikulálódik.
Ezért nem élhetünk más helyett, és ugyanezért nem hiábavaló az sem, ami tökéletlen volt az életünk során.
A Distillatív Metafizika nem ígér megváltást, viszont bizonyosságot igen: semmi, amit valóban átéltünk, nem vész el. Nem szabad megfeledkeznünk arról az alapigazságról sem, hogy bár nem minden zaj válik jellé, minden jel kivétel nélkül zajból születik.
És ez már önmagában megelőlegezett kegyelem…