Az unalomnak manapság rossz a reputációja.
A modern világ szemében az unalom hiba, hiány, működési zavar. Valami, amit azonnal ki kell tölteni, el kell ütni, meg kell szüntetni. Mintha az idő, amelyben „nem történik semmi”, eleve veszélyes volna.
Ez nem véletlen. Az unalom ugyanis az a ritka állapot, amelyben nincs közvetítő réteg az ember és önmaga között. És ettől bizony sokan félnek, sőt, rettegnek.
Az állandó zaj mint önvédelem
Meglepően sok ember nem a külvilágtól fél, hanem önmagától. Attól, ami akkor jelenik meg, amikor a zaj megszűnik. Ezért szól folyamatosan a rádió, a háttérben megy a zene, „pörög” a podcast még akkor is, amikor nincs rá figyelem. Ezért szól a televízió még akkor is, amikor senkinek eszébe sem jutna nézni. És ugyanezért van az elmaradhatatlan okostelefon is mindig kéznél.
Ilyenkor többnyire egyáltalán nem szórakozásról van szó, inkább megelőzés ez. Megelőzése annak, hogy az ember egyedül maradjon a saját gondolataival.
Mitől félünk valójában?
Egyáltalán nem attól, hogy unatkozni fogunk. Hanem inkább attól, hogy „véletlenül” gondolkodni kezdünk.
Mert a gondolkodás nem mindig kellemes, rendezett, és túl sokszor nem produktív. Néha kérdéseket hoz fel, amelyeket eddig sikerült elkerülni. Néha még ellentmondásokat is. Sőt, az is előfordulhat, hogy néha döntéskényszert eredményez.
A gondolat „bonyodalmakat okoz”.
Megkérdőjelez, megállít, talán még következményeket is sejtet.
A zaj ezzel szemben ártalmatlan. Kitölti az időt, anélkül hogy bármit kérne. Lefoglal, anélkül hogy felelősséget teremtene. Mozgásban tart, anélkül hogy irányt adna.
Ezért válik a csend fenyegetővé.
Az unalom mint határhelyzet
Az unalom nem pihenés, nem is relaxáció, valamint többnyire nem nevezhető a mostanában divatos kifejezéssel „énidőnek” sem.
Az unalom határhelyzet. Az a pont, ahol az ember vagy visszamenekül a zajba, vagy kénytelen szembesülni azzal, ami eddig háttérben maradt.
Ez a szembesülés ritkán heroikus, gyakran inkább banális. Apró, kellemetlen felismerések formájában jelentkezik. Elhalasztott gondolatok, félbehagyott kérdések, meg nem hozott döntések.
Azért ez messze nem tragédia, de semmiségnek is hiba lenne titulálni.
Detachment és az üresség tapasztalata
A detachment nem azonnali megkönnyebbülést hoz. Nem nyugalmat, nem tisztaságot, nem „jó érzést”. A detachment első következménye többnyire üresség.
Amikor az ember megszünteti az automatikus zajt, visszaveszi a figyelmét, és nem pótolja azonnal új ingerekkel, akkor egy ideig nem marad más, csak idő és jelenlét. Védelem nélkül.
Ez az állapot sokak számára elviselhetetlen. Nem azért, mert fájdalmas, hanem mert nem elterelhető.
Az autonómia ára
Az unalom ebben az értelemben nem cél, hanem tünet. Annak a jele, hogy az ember nem menekül azonnal önmaga elől. Nem tompít, nem is csillapít, nem akarja elfedni azonnal.
Aki nem bírja elviselni az unalmat, az nem azért reagál mindenre, mert érdekli.
Hanem mert fél attól, ami csendben megjelenne.
Ez nem erkölcsi hiba, leginkább tanult reflexnek mondanám.
Viszont ettől még következménye van.
Zárás
Az unalom nem megoldandó probléma és nem is állapot, amelyet „szeretni kell”. Az unalom az a pont, ahol kiderül, hogy az ember képes-e együtt maradni önmagával, vagy csak akkor működik, ha folyamatosan elfoglalják.
Aki ezt az állapotot azonnal megszünteti, az megmenekül a gondolkodástól.
Aki elviseli, az nem nyugalmat talál, hanem hozzáférést önmagához.