Van egy szó, amelyet a nyugati kultúra az elmúlt évtizedekben teljesen elhasznált: jelentés. Ma mindennek „jelentése van”. Minden tapasztalat „értelmes”. Minden szenvedés „tanít”. Minden történés „okkal történt”. A világ egy hatalmas, túlmagyarázott rendszer lett, ahol semmi sem maradhat pusztán az, ami: esemény.
Ez nem a mélyebb megértés jele. Ez jelentésinfláció.
A jelentés inflálódása ugyanúgy működik, mint a pénzé: minél több van belőle, annál kevesebbet ér. Amikor minden fontos, akkor semmi sem súlyos. Amikor mindennek értelmet tulajdonítunk, akkor az értelem elveszíti a kivételes jellegét. Nem jutalom lesz, hanem alapértelmezett szolgáltatás.
A modern ember nem azért keres jelentést, mert megtapasztalt valamit, amit integrálni kellene, hanem azért, mert nem tud mit kezdeni az ürességgel. A jelentés ilyenkor nem következmény, hanem védőréteg. Egy narratíva, amely elfedi azt a tényt, hogy az élet nagy része bizony egyáltalán nem tanulságos, felemelő vagy szimbolikus, ellenben nyers, esetleges és gyakran érdektelen.
Ezért vált a „jelentéssel bíró élet” kényszerré. Nem lehet már csak élni, sodródni, elrontani, elveszíteni, elfáradni. Mindenből történetet kell csinálni. Minden veszteségből fejlődési ívet. Minden kudarc mögé tanítómestert kell képzelni. Ez nem spiritualitás, ez inkább egy kétségbeesett kontrollkísérlet.
A jelentésinfláció különösen jól látszik abban, ahogyan a szenvedéshez viszonyulunk. Ahelyett, hogy elfogadnánk: ez fáj, és nem tudom, miért, azonnal értelmezni kezdjük. A szenvedés nem lehet puszta veszteség; rögtön „értelmet nyer”. Ez elsőre humánusnak tűnik. Valójában megfosztja a szenvedést attól, ami igazán nehéz benne: hogy nem igazolható.
Ahol minden jelent valamit, ott semmi sem követel valódi belső munkát. A jelentés ugyanis gyakran nem integráció, hanem lezárás. Egy gyors címke, amellyel elkerüljük, hogy hosszú ideig együtt kelljen élnünk a kérdéssel. A jelentésinfláció türelmetlenség. Nem bírjuk kivárni, míg valami megérik bennünk – azonnal el akarjuk magyarázni.
Ez szorosan összefügg az érdektelen életek tabujával. Ha egy élet nem vált tapasztalattá, akkor utólag kell „jelentéssel ellátni”. Ha nem volt sűrű, akkor utólagos metafizikával kell besűríteni. Így lesz a jelentés pótlék ugyanarra, amire az erkölcsi felsőbbrendűség vagy a transzcendens jutalom: az egzisztenciális hiány elfedésére.
A jelentésinfláció nem egyedül a vallás sajátja. Ugyanúgy jelen van a szekuláris nyelvben is: önmegvalósítás, fejlődés, tanulási görbe, feldolgozás, növekedés. Ezek mind azt sugallják, hogy semmi sem veszhet kárba. Pedig az élet egyik legfontosabb tapasztalata éppen az lenne, hogy igenis veszhet kárba. Idő. Erő. Kapcsolat. Illúzió.
A jelentés nem jár automatikusan. Nem alapjog és nem jár a puszta létezésért. A jelentés ritka. Pont ezért értékes. Ott keletkezik, ahol az ember hosszú ideig nem ért, nem tud, nem magyaráz: csak hordoz. És nem minden tapasztalat alkalmas erre. Sok egyszerűen elfolyik. Ezt felismerni nem cinizmus, hanem érettség.
A jelentésinfláció végső soron nem más, mint bizalmatlanság az élettel szemben. Nem hisszük el, hogy az élet önmagában elég kemény, elég súlyos, elég valódi ahhoz, hogy ne kelljen minden pillanatát metafizikai vattába csomagolni. Félünk attól, hogy ha nem találunk értelmet, akkor semmi sincs. Pedig sokszor csak egyelőre nincsen.
Ez a cikk nem azt állítja, hogy nincs jelentés. Azt állítja, hogy nem mindenhol van, és nem akkor van, amikor mi éppen ezt szeretnénk. A jelentés nem díszítés, hanem következmény. Nem narratíva, hanem sűrítmény.
A kérdés nem az, hogy minek volt értelme, hanem az, hogy mi maradt bennünk akkor is, amikor nem tudtuk megmagyarázni.
És ha erre nem tudunk válaszolni, akkor lehet, hogy nem több jelentésre van szükségünk, hanem inkább kevesebb hazugságra.