(Avagy miért ragaszkodunk olyan makacsul ahhoz, amit valójában nem is gondoltunk végig?)
A modern ember egyik legfeltűnőbb szokása, hogy mindenről van véleménye. Nem feltétlenül kidolgozott, nem feltétlenül mély, és többnyire nem is hosszabb belső vizsgálat eredménye. De van. Gyorsan, készenlétben, szinte reflexszerűen. A legtöbben ezt az önállóság jelének tekintik. Úgy érzik, hogy a vélemény a gondolkodás bizonyítéka, a karakter jele, valamiféle belső autonómia nyoma.
Mindez pedig ritkán igaz.
A vélemény az esetek döntő többségében nem a gondolkodás eredménye, hanem annak pótléka. Nem azért születik meg, mert valamit sikerült belátnunk, hanem azért, mert a bizonytalanság túl sokáig maradt nyitva. Az ember ilyenkor nem igazságot talál, hanem pozíciót. Nem megértést hoz létre, hanem lezárást. A vélemény ebben az értelemben nem felismerés, hanem belső tehermentesítés. Önnyugtatás, de egyúttal műveleti rövidzárlat is: megakasztja azt a folyamatot, amelyből később valódi belátás születhetne.
A világ ma nem egyszerűen információval terhel túl, hanem eldöntetlenséggel. Túl sok ügy, túl sok inger, túl sok nyitva maradt kérdés kér valamilyen viszonyulást. A vélemény nem azért kell, mert minden fontos, hanem azért, mert a nyitottság önmagában feszültséget kelt. Amint az ember kimondja, hogy mit gondol valamiről, az ügy hirtelen hordozhatóbbá válik. Nem azért, mert átlátta volna, hanem mert már nem lebeg. Már van helye. Innentől már nem kell tovább dolgozni vele.
A vélemény innen nézve nem intellektuális teljesítmény, hanem gyors szervezési művelet: a világ egy darabját áthelyezzük a bizonytalanság teréből a kezelhetőség terébe.
A modern nyilvánosság erre rá is erősít. A gyors állásfoglalás nemcsak belső megkönnyebbülést ad, hanem jelenlétet is jelez. A vélemény így egyszerre válik befelé feszültségcsökkentéssé és kifelé státuszjellé. Nemcsak lezár valamit, hanem azt is üzeni: itt vagyok, tartozom valahová, nem maradtam kívül.
A legtöbb vélemény ezért nem erős.
Csak korai.
A korai vélemény nem feltétlenül hamis. Sokszor részben igaz, néha kifejezetten találó. A probléma nem elsősorban a tartalma, hanem a funkciója. Ha a vélemény arra szolgál, hogy megszüntesse a belső nyugtalanságot, akkor már nem tájékozódási eszköz, hanem önszabályozási mechanizmus. Ilyenkor az ember nem azért ragaszkodik hozzá, mert igaz, hanem mert megnyugtató.
Ez magyarázza azt is, miért olyan nehéz sokaknak módosítani a saját álláspontjukat. A vélemény nem ritkán olyan belső támasztékká válik, amely a bizonytalanság ellen védett. Ha ezt elveszíti, nemcsak egy álláspont omlik össze, hanem az a szerkezet is, amely egy ideig tehermentesítette.
A vélemény mögött ezért gyakran nem gondolat van, hanem kapaszkodó.
Innen érthető a túl nagy magabiztosság sajátos természete is. Sokszor nem a tisztánlátás jele, hanem annak tünete, hogy az illető már nem bírná elviselni az újabb nyitottságot. Minél törékenyebb valaki belül, annál nagyobb eséllyel szorul rá arra, hogy a saját álláspontját véglegesnek, erkölcsileg tisztának vagy nyilvánvalónak lássa.
Pedig a gondolkodás éppen ott kezdődne, ahol az ember még képes együtt maradni egy kérdéssel anélkül, hogy azonnal állásponttá alakítaná. Ahol a bizonytalanság nem szégyen, hanem munkatér. Ahol a belső nyugtalanság nem hiba, hanem annak jele, hogy valami még nincs kész.
A véleménykultúra egyik legnagyobb károkozása éppen az, hogy felszámolja ezt a köztes teret. Nem hagy időt a formálódásnak. Nem engedi, hogy a gondolat még ne legyen nyilatkozat. Minden túl hamar válik pozícióvá, és minden pozíció túl hamar válik önképpé.
Így lesz a véleményből páncél.
És minél régebben hordjuk, annál nehezebb észrevenni, hogy nem is a világ megértését szolgálja, hanem a saját belső feszültségünk kezelését. A vélemény ilyenkor nem kinyit, hanem lezár. Nem tisztáz, hanem elfed. Nem közelebb visz a valósághoz, hanem távolságot teremt közénk és a saját meg nem gondolt területeink közé.
A legmélyebb probléma tehát nem az, hogy az embereknek sok véleményük van. Hanem az, hogy túl kevés ideig maradnak vélemény nélkül. Mintha az ember csak akkor volna valaki, ha mindarról, ami elé kerül, rögtön tudná, mit kell gondolnia.
Pedig gyakran éppen fordítva van.
Aki mindenről túl gyorsan tudja, mit gondol, az többnyire nem rendezettebb, hanem türelmetlenebb önmagával szemben. Nem jobban lát, hanem hamarabb lezár. Nem bátrabb, hanem kevésbé viseli el a saját bizonytalanságát. A vélemény ebben az esetben nem az értelem bizonyítéka, hanem annak gyors pótléka.
Ez itt a modern ember egyik legcsendesebb öncsalása.
Nem azért ragaszkodunk olyan makacsul a saját véleményünkhöz, mert minden esetben annyira igazunk van, hanem mert a kimondott álláspont egy időre megóv attól, hogy tovább kelljen gondolkodnunk. A vélemény ilyenkor nem a belátás végpontja, hanem a nyugtalanság ellen emelt belső fal.
Ez a fal néha szükséges.
De attól bizony még fal marad.
A valódi gondolkodás ezért nem ott kezdődik, ahol az embernek végre van véleménye. Hanem ott, ahol már nem akarja mindenáron túl gyorsan megszerezni. Ahol kibírja, hogy valami ne rendeződjön el azonnal. Ahol nem használja a saját álláspontját altatószerként. Ahol megérti, hogy a nyitottság nem gyengeség, hanem annak a jele, hogy az értelem még nem mondott le önmagáról.
Ez nem látványos.
De hosszú távon ez dönti el, hogy a vélemény a gondolkodás következménye marad-e vagy puszta önnyugtatás.