Egy meghibásodott számítógép, negyvenötezer forint és egy új szokás.
Egy kivételesen eseménytelen szombati reggelen nem indult el a laptopom. A ventilátor néhány másodpercre felpörgött, aztán elhallgatott. A képernyő fekete maradt.
Négyéves laptop volt. Nem annyira értékes, pláne nem új, technikai értelemben sem különleges. Mégis néhány perc alatt kiderült, hogy a munkám jelentős része ettől a géptől függ.
Ezen írom a jogi dokumentumokat, tartom az online óráimat, levelezem, kutatok, olvasok és írok. Amíg működött, a működése láthatatlan volt. A meghibásodás tette láthatóvá.
Péter barátom kölcsönadta a régi számítógépét. A kölcsönadott gép még kevésbé volt korszerű, viszont kisebb kínlódásokat követően végül működött, és elég volt a legszükségesebb feladatokhoz. A szakmai munka folytatódhatott. Az autonómia nem azonos az elszigeteltséggel: ezúttal éppen egy emberi kapcsolat segített megőrizni.
Negyvenötezer forint
A szervizben az alaplapon és a bekapcsológomb környékén oxidációt és lerakódást találtak. A gépet megtisztították, a processzor hűtését újrapasztázták. A javítás negyvenötezer forintba került.
Nem volt kellemes kiadás, de nem is tragédia. Egy tárgy elromlott, megjavították, a tulajdonosa kifizette a számlát.
Aztán felmerült egy lehetőség.
Évek óta használok elektromos cigarettát. Gyakran bizony a számítógép előtt ülve, olykor közvetlenül a kijelző felé fújtam ki a párát. A szervizben talált lerakódás kapcsán felmerült, hogy az aeroszol összetevői hozzájárulhattak a meghibásodáshoz.
Ezt nem tudtam bizonyítani. Lehetséges, hogy más volt az ok. Úgy mondanám: az oksági lánc nem rekonstruálható teljes bizonyossággal.
De nem is volt rá szükség.
Egy megszokott, jelentéktelennek tekintett szokás kockázatot jelenthetett arra az eszközre, amelytől a mindennapi munkám függ. A feltételezett kockázatot pedig szinte költség nélkül csökkenthettem.
Azóta, ha elektromos cigarettát használok, felállok az asztaltól, és ha lehet, kimegyek a szobából is.
Nem mindig sikerül. Néha csak utólag veszem észre, hogy a régi szokás szerint cselekedtem. Ilyenkor korrigálok.
A változás még nem teljes. De már létezik.
Amor fati, önigazolás nélkül
A feldolgozás közben eszembe jutott az amor fati: a sors szeretete.
Könnyű volna mondani, hogy a meghibásodás jó dolog volt, mert tanulsággal szolgált. Ez azonban kényelmes következtetés.
A negyvenötezer forint valóságos veszteség volt. A meghibásodás kellemetlenséget és bizonytalanságot okozott. A felismeréshez pedig elvileg nem lett volna szükség arra, hogy bármi elromoljon.
A laptop egyszerűen elromlott. Nem látok benne rejtett rendet, és nem feltételezem, hogy a történteknek szükségszerűen meg kellett történniük.
Az amor fati számomra inkább azt jelenti, hogy a már megtörtént eseményhez nem kizárólag veszteségként viszonyulok. Nem kívánom újra és újra meg nem történtté tenni, hanem felismerem, mi az, ami belőle továbbvihető.
Nem a veszteséget kell szeretnem, hanem nem kell elutasítanom az életemnek azt a darabját, amelyben a veszteség megtörtént. Ha most visszafordíthatnám az időt, már nem vagyok biztos benne, hogy megtenném. Nem azért, mert szükségem volt a meghibásodásra, hanem mert ami belőle ténylegesen létrejött, azt már nem szívesen adnám vissza.
A negyvenötezer forint nem filozófiai tandíj lett. A pénz elment, a javítás megtörtént. A történetből mégis keletkezett egy felismerés: nem szükségszerűen, hanem ténylegesen.
A felismerés testi formája
Egy esemény értelmezése könnyen megáll a magyarázatnál. Megtudjuk, mi történt, felvázoljuk a lehetséges okokat, megfogalmazunk egy tanulságot. Többet tudunk, miközben ugyanúgy élünk tovább.
A distilláció azonban nem feltétlenül áll meg a magyarázatnál. Az átélt tapasztalatból keletkező felismerés olykor a későbbi cselekvést is módosítja.
Ehhez nem kell életfordulat vagy új világnézet. Elég, ha valaki legközelebb másképpen cselekszik egy korábban magától értetődő helyzetben.
A számítógép ugyanaz maradt. A szoba, az asztal, a szék és a napi munka rendje is. Mégis létrejött egy apró különbség.
Ez pedig nem a tárgyakban van, hanem abban, hogy azóta időnként felállok az íróasztaltól, és kimegyek a szobából.
Nem mindig jut eszembe. Egyre többször igen.
És talán éppen ez a fontos: a megértés nem attól válik valóságossá, hogy tökéletesen meg tudjuk fogalmazni, hanem attól, hogy idővel már nem egészen ugyanúgy élünk, mint előtte.