Rend mindig volt.
És ahol rend volt, ott utólag szinte törvényszerűen megjelent az a gondolat is, hogy az élet akkor még „a helyén volt”. Mintha a világ egykor magától értetődően értelmesebb lett volna, s mintha az ember nem küszködött volna azzal a belső zavarodottsággal, amelyet ma oly készségesen nevezünk válságnak. Ez a kép azonban nem tapasztalatból születik, hanem vágyból. Abból a vágyból, hogy a jelen feszültségeihez képest elképzeljünk egy múltbéli időt, amikor nem kellett kérdezni.
A múlt rendje ugyanis nem azonos azzal, amit ma belső rendnek neveznénk. A történelmi rend elsősorban nem orientált, hanem rögzített. Nem irányt mutatott, hanem helyet jelölt ki. A legtöbb ember nem azért tudta, hol a helye, mert felismerte volna saját hivatását, hanem mert nem volt más lehetősége. A rend nem válasz volt, hanem adottság. Nem belső integráció, hanem külső szerkezet, amelyhez jobb híján alkalmazkodni kellett.
Ahol nincsen alternatíva, ott a jelentés sem belső munka eredménye. Ott a jelentés kész formában érkezik, mint egy örökölt nyelv, amelyet beszélni kell, de nem lehet rajta semennyit sem alakítani. A szakrális ritmus, amelyet utólag olyan könnyen idealizálunk, nem a megélt transzcendencia sűrűségéből fakadt, hanem abból, hogy a világ nem kínált más értelmezési keretet. A szentség nem választás volt, hanem háttérzaj. És ami háttérzajként van jelen, az ritkán válik valódi tapasztalattá.
A „mindennek megvolt a maga helye” kijelentés ezért felettébb félrevezető. A hely ugyanis nem hívás volt, hanem státusz. Nem belső felismerés, hanem születési alapú besorolás. Az ember nem ott volt, ahol lennie kellett, hanem a legtöbb esetben ott maradt meg élete végéig, ahová született.
A mozdulatlanságot pedig utólag könnyű összetéveszteni a nyugalommal.
Pedig a kettő távolról sem ugyanaz. Az egyik ugyanis kényszer, a másik pedig belső egyensúly. A múlt nyomorúsága nem volt kevésbé valós, mint a jelené. Csak másképp volt elhallgattatva. A szenvedés nem azért tűnt elviselhetőbbnek, mert értelmet nyert, hanem mert nem volt nyelve a kérdezéshez. A „miért” helyét a „hogyan kell elviselni” vette át. Ez nem spirituális érettség, hanem túlélési technika.
A Rend itt nem felemelt, hanem tompított.
A modern kor egyik valódi törése nem abban áll, hogy elveszett volna egy valaha megélt teljesség, hanem abban, hogy láthatóvá vált a hiány. A jelentés többé nem automatikus. Nem jár alanyi jogon. Ez kétségtelenül szorongást kelt, de ugyanakkor először teremti meg annak lehetőségét is, hogy a jelentés ne külső rendszer legyen, hanem belső felelősség. Ez a lehetőség nehéz, kockázatos, és semmilyen vigaszt nem kínál készen. Ugyanakkor valódi.
A múlt idealizálása ezért nem történeti állítás, hanem pszichológiai menekülés.
Nem arról szól, hogy milyen volt a világ, hanem arról, hogy milyen terhes lett a szabadság. A Rend utáni vágy ilyenkor nem a szentséget keresi, hanem a mentesülést. A döntés terhétől, a kételytől, attól a nyugtalanító felismeréstől, hogy az élet értelme nem készen áll, hanem általunk kialakítandó.
A szentség azonban soha nem abból született, hogy minden a helyén van. Hanem abból, hogy az ember képes vállalni a helykeresés kockázatát. A valódi rend nem naptárakban és ismétlésekben él, hanem belső időben. Nem előírt formákban, hanem tapasztalati sűrűségben. Ott kezdődik, ahol az ember már nem hivatkozhat sem örökségre, sem külső tekintélyre.
A modern világ nem azért problematikus, mert eltávolodott a múlttól, hanem mert félúton megállt. Lebontotta a külső kényszereket, de nem tanította meg az embert a belső rend kialakítására. A válasz erre nem a visszafordulás. A válasz az, amire a történelem tömegeinek soha nem volt lehetőségük: az egyéni felelősség a jelentésért. Az ember nem volt más akkor sem, és alapjaiban, adottságait illetően nem más a ma embere sem. Nem voltak a „régiek” bölcsebbek, csak kevésbé szabadok. A ma embere pedig nem elveszett, hanem magára maradt a feladattal.
Ez a mai helyzet valóban nehezebb, mint engedelmesen élni egyéb lehetőség híján egy kijelölt helyen. Azonban most először nem illúzió. Először valódi és teljesíthető a feladat.