(Az ötvenes férfi rejtett elszigetelődése.)
Van egy pont, ahol a vagyon már nem egyszerűen lehetőségeket nyit, hanem lezár. Nem kapukkal, hanem láthatatlan határokkal. Nem is tiltással, hanem inkább kényelemmel. Az ember nem érzi úgy, hogy kizárták valamiből. Inkább úgy fogalmazódik ez meg benne, hogy nincs semmiféle oka átlépni máshová.
Ez különösen az ötvenes férfiaknál válik láthatóvá. Nem azért, mert ők romlanának el, hanem mert ebben az életszakaszban a pénz sokaknál már nem ígéret, hanem állapot. És az állapot elkezd visszahatni arra, kikkel, hogyan és miről lehet kapcsolatban lenni és maradni.
A vagyon nem intellektuális közeget teremt, hanem vagyoni közeget.
Ez nem értékítélet, hanem szerveződési elv. Az ilyen közegben a kapcsolatok súrlódásmentesek. Ugyanazok a helyek, ugyanazok a tempók, ugyanazok az elérhető döntések. A beszélgetések gördülékenyek, mert kevés bennük a kockázat. És éppen ezért sekélyesek.
A saját osztályukba tartozó emberek felé ezek a férfiak nyitottak maradnak. De ez a nyitottság ritkán jelent valódi kötődést. Inkább eltűrést jelent valójában. A megvetés csendes formája gyakran jelen van, mert az ember hajlamos arra, hogy felismerje a másikban ugyanazt az ürességet, amit magában is érez. Csakhogy túl kényelmes együtt maradni. Túl kevés a súrlódás ahhoz, hogy megérje kilépni.
Ezért ideologizálják magukban, hogy „kedvelik” egymást. Valójában csak kompatibilisek.
A közös vagyon nem közös kultúra, csak közös logisztika.
A valódi probléma nem itt kezdődik, hanem ott, hogy nem mennek vissza azokba a közegekbe, ahol intellektuálisan egy húron pendülnének. Nem azért, mert lenéznék őket. Hanem mert ott újra mérhetővé válnának. Ott kérdeznének. Ott nem járna automatikus deferencia. Ott nem lehetne pénzzel lezárni egy helyzetet.
Ez túl nagy kockázat.
Így jön létre a lefelé irányuló kompenzáció. Az ötvenes vagyonos férfi sokszor hajlamos arra, hogy olyan kapcsolatok felé nyisson, ahol az aszimmetria stabil. A másik fél anyagilag és gyakran szellemileg is alatta áll. Ez a kapcsolat hálát termel, csodálatot, alkalmazkodást. Nem kell vitázni, nem kell igazolni, nem kell magyarázni. A másik ugyanis nem kérdez vissza.
Ez az a pont, ahol a jótékonykodás, a támogatás, a „segítés” összefonódik az egófényezéssel.
Nem cinizmusból, hanem szerkezetileg. Aki ad, fölül marad. Aki elfogad, alul. A hierarchia tiszta, a kapcsolat súrlódásmentes. És ez megnyugtató.
A tragédia nem erkölcsi. Egzisztenciális.
Az ilyen kapcsolatokban nincs egyenrangúság, ezért nincs valódi visszatükrözés sem. A férfi nem válik rosszabbá. Csak nem lesz megszólítva. A környezete nem kér tőle gondolkodást, csak jelenlétet. Nem kíváncsi rá, csak elfogadja. És ez hosszú távon rendkívül kiüresítő tud lenni.
Felfelé: tolerancia és megvetés.
Lefelé: melegség és kontroll.
Középen: senki.
Pedig ott lenne az egyetlen tér, ahol kultúra születhetne. Ahol a súrlódás nem hiba, hanem feltétel. Ahol nem a vagyon szabja meg a beszélgetést, hanem a gondolkodás minősége.
Az ötvenes férfi itt kerül választás elé. Nem pénzügyi értelemben, hanem egzisztenciálisan. Vagy elfogadja a kulturális izolációt, és kényelmesen berendezkedik benne. Vagy pedig vállalja a súrlódást, a kényelmetlenséget, az egyenrangúság kockázatát.
A vagyon nem tesz boldogtalanná. De felszámolja azokat a kényszereket, amelyek korábban kultúrát tartottak fenn. Ha ezek helyére nem kerül belső rend, akkor a bőség csenddé válik.
És ez a csend nem felszabadító, hanem üres.
A kérdés nem az, hogy megéri-e meggazdagodni, hanem valójában az, hogy az ember mit visz magával, amikor átlép egy másik társadalmi térbe. Mert a pénz nem közösség, nem nyelv, nem értékrend. Csupán egy fontos eszköz. Eszközként viszont vagy szolgál egy már meglévő belső kultúrát vagy pedig elszigetel attól, ami még megmaradhatott volna.