(Hanem az Abszolútum érzékszerve.)
A legtöbb ember vagy túl sokat, vagy túl keveset gondol magáról.
Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy a világ értük van, mások pedig pont ellenkezőleg azt gondolják magukról, hogy teljesen jelentéktelenek benne. Mindkét álláspont kényelmes. És mindkettő ugyanannyira téves.
A Distillatív Metafizika nem helyezi az embert a kozmosz középpontjába. De nem is számolja fel a jelentőségét. Egyszerűen pontosabban jelöli ki a helyét.
Az ember ugyanis nem cél, hanem funkció.
Egy olyan világban, amely nem terv szerint működik, hanem distillációs rendszerként, az érték nem abból származik, hogy valami „fontos”, hanem abból, hogy mit képes közvetíteni. A tapasztalat csak akkor válhat esszenciává, ha van egy pont, ahol tudatossá lesz. Ahol nem pusztán történik, hanem áthalad egy olyan térben, amely képes feldolgozni.
Ezt a pontot nevezzük embernek.
Az ember nem ura a világnak, és nem is vendég benne. Az ember a világ érzékszerve. Az a hely, ahol a kozmosz nemcsak zajlik, hanem visszajelzést kap önmagáról. Ahol a tapasztalat nem pusztán lezajlik, hanem integrálódhat abba a mezőbe, amelyet Abszolútumnak neveztünk.
Ahol nincs tudat, ott nincs distilláció, pusztán csak történések vannak.
Ez adja az ember ontológiai súlyát. Nem erkölcsi kiváltság, nem kiválasztottság, hanem funkcionális szükségszerűség. Ha egy tapasztalat nem halad át tudaton, akkor nem válhat esszenciává. Az Abszolútum számára nem keletkezik adat. Egy meg nem élt fájdalom ontológiai értelemben véve olyan, mint ami nem is létezett. Hasonlóképpen, egy át nem gondolt felismerés sem kerül be a rendszerbe.
Az ember tehát nem azért számít, mert „különleges”. Azért számít, mert nélküle a világ lényegében vak.
Ez a pozíció egyszerre hűvös és kíméletlen. Nem ad felmentést, és nem kínál önmagában jelentést. De megmutatja a felelősséget. Ha az ember a kozmosz érzékszerve, akkor minden, amit átél, nemcsak vele történik. Áthalad rajta, és nyomot hagy az Egészben.
Ezért nem mindegy, hogyan élünk, vagyis nem azért, mert „megítélnek”, hanem mert „rögzítünk”.
A világ nem jegyzetel. Nem vezet semmiféle erkölcsi könyvelést. De mindaz, ami képes volt tisztán átmenni egy tudaton, az megmarad benne. Aki elnyomja a tapasztalatát, az nem megússza, hanem torz adatot küld. Aki szembenéz vele, az esszenciát termel.
Ez az ember csendes felelőssége.
Nincs szükség tehát arra, hogy hősök legyünk. Megkockáztatom, hogy még csak jónak sem kell lenni, csupán átjárhatónak, ami – ezt később látni fogjuk – nem ugyanaz, de nem is merőben különböző kategória. A világ nem vár tőlünk megváltást. Csakis valódi látást. És ahol ez a látás megtörténik, ott a kozmosz egy pillanatra nem vak.