(A mező, amiben a distillált tapasztalat megmarad.)
Az eddigi szövegek egyetlen állítást építettek fel következetesen: nem minden tapasztalat válik azzá, akik vagyunk. Ami nem képes beépülni, az szétesik, zajjá válik, és visszatérő torzulásként kísért tovább. Ami viszont átmegy a distilláción, az csendben megmarad.
Ez a felismerés azonban egy ponton megkerülhetetlen kérdést nyit meg.
Ha valami valóban megmarad, akkor kell lennie egy térnek, amelyben megmaradhat. Egy olyan mezőnek, amely nem emlék, nem pszichológiai lenyomat, és nem is történet, hanem ontológiai hordozó.
A Distillatív Metafizika ezt nevezi Abszolútumnak.
Minden ontológiának szüksége van egy alapposztulátumra, a Distillatív Metafizika esetében ezt a szerepet az Abszolútum tölti be. Értelmezésünkben az Abszolútum nem végső létező, nem is személyes princípium, és nem metafizikai „tárgy”. Az Abszolútum nem az, amire rámutatunk, hanem az, amiben a rámutatás értelme létrejöhet. Az a közeg, amelyben a tapasztalat esszenciává válhat, és nem tűnik el a zajban.
Ez tehát nem hit. Inkább nevezném szerkezeti szükségszerűségnek.
Ez a gondolat nem előzmény nélküli. Spinoza Substantiája, Whitehead folyamatfilozófiájának „objektív halhatatlansága”, és a buddhista hagyomány alaya-fogalma mind ugyanazt a problémát feszegetik: hová lesz az, ami megtörtént? A Distillatív Metafizika nem tagadja ezt a rokonságot, csak más választ ad rá. Spinozánál a szubsztancia statikus és szükségszerű. Whitehead-nél a folyamat maga isteni. A Distillatív Metafizika megközelítésében az Abszolútum nem rendelkezik szükségszerűséggel és nem isteni, pusztán az egyetlen olyan szerkezet, amely nélkül a „megmaradás” szó értelmét vesztené. Nem közös eredet, hanem közös kényszer hozza létre a hasonlóságot.
A Whitehead-rokonság megérdemel egy pontosítást, mert itt a hasonlóság szorosabb, mint Spinozával. Whitehead pontosan azért dolgozta ki a folyamatfilozófiáját, mert elutasította a spinozai szubsztancia mozdulatlanságát: nála a végső valóság nem van, hanem pillanatnyi események folytonos egymásba-épülése. Ebben a tekintetben tehát közelebb áll a Distillatív Metafizika rendszeréhez, mint Spinoza. A különbség mégsem tűnik el, csak átkerül egy másik pontra. Whitehead-nél minden esemény egyúttal lényeges esemény: a folyamat maga az egyetlen állítás, amit a rendszer tesz, és nincs benne külön mechanizmus arra, hogy mi marad meg egy adott eseményből, és mi szóródik szét nyom nélkül. A Distillatív Metafizika pontosan ezen a ponton specifikusabb: nem azt állítja, hogy minden esemény egyformán beépül a következőbe, hanem hogy van egy szelekciós mechanizmus, ez a distilláció, amely megkülönbözteti azt, ami esszenciává sűrűsödik, attól, ami zajként visszamarad.
Whitehead processzualitása azt mondja ki, hogy minden folyamat. A Distillatív Metafizika rendszere azt próbálja megmondani, mitől függ, hogy egy folyamatból megmarad-e valami azon felül, hogy egy esemény egyszerűen csak lezajlik. Nem közös eredet, hanem közös kényszer hozza létre a hasonlóságot.
A legtöbb metafizikai hagyomány az Abszolútumot valamiféle végpontként képzeli el: egy hely, ahol a kérdések megszűnnek, és a bizonytalanság feloldódik. Ez érthető vágy, de téves konstrukció. A Distillatív Metafizika nem végpontot feltételez, hanem működési teret. Nem lezárást, hanem integrációt.
Az Abszolútum itt nem „van”, hanem tart. Nem is irányít, hanem egyszerűen befogad. És egyáltalán nem „ítél”, hanem csupán megőriz.
Minden tapasztalat, amely képes átalakulni, ebbe a mezőbe oldódik vissza. Nem mint emlék, nem mint történet, hanem mint esszencia: mint az, amit a világ önmagáról megtanult azon a tudaton keresztül, amelyen áthaladt. Ami nem képes erre az átalakulásra, az nem megsemmisül, hanem szétszórt állapotban visszamarad. Zaj lesz belőle, ismétlődés, torzulás.
Ez a különbség nem erkölcsi, hanem ontológiai, és csak ezen a ponton válik érthetővé, miért nem minden tapasztalat marad meg.
Az Abszolútum ebben az értelemben nem cél, hanem háttér. Nem magyarázat, hanem mező. Nem is megváltás, hanem inkább a megmaradás feltétele. Nincs benne terv, nincs benne szándék, és nincs benne erkölcsi preferencia. Csak egyetlen tulajdonsága van: mindaz, ami valóban integrálódik, nem vész el benne.
Az Abszolútum nem azért integrál, mert hiányzik belőle valami. Már eleve teljes. A distilláció sem fejlődési folyamat, hanem az élő teljesség működési formája.
Ez az, amit a modern gondolkodás nehezen visel el. Nem azért, mert túl sötét, hanem mert túl pontos. Az Abszolútum nem vigaszt nyújt, hanem következetes.
Nem értelmet ad a szenvedésnek, hanem helyet ad annak, ami a szenvedésből átmenthető.
Ez nem remény, hanem struktúra.
Ha ezt egyszer belátjuk, akkor az eddigi kérdés, nevezetesen, hogy „mi marad meg belőlem?”, új értelmet kap. Nem azért, mert megnyugtatóbb lett a válasz, hanem mert végre van tere annak, ami valóban megmarad.
A tapasztalat nem a semmibe hull, viszont nem is a mi számunkra marad meg. Ez a különbség mindent eldönt.