Az Abszolútum mint posztulátum

(Avagy mi marad a distillációból, ha nincs, ami megőrizze?)

Az Abszolútum nem következik logikai szükségszerűséggel abból, amit ez a rendszer korábban leírt. Nem megfigyelhető, nem mérhető, és nem is bizonyítható. Ezért nem bizonyított állításként kell kezelni, hanem vállalt posztulátumként.

Ez nem gyengíti a rendszert. Inkább kijelöli azt a pontot, ahol a leírás véget ér, és a metafizikai döntés kezdődik. Minden rendszernek vannak ilyen pontjai. A különbség nem az, hogy van-e bennük alapfeltevés, hanem az, hogy tudnak-e róla.

Az Abszolútum az Integrum ilyen pontja. Nem következtetés vagy tapasztalati tény és nem is bizonyított végállomás. Hanem bevallott posztulátum.

Ha ezt az alapfeltevést kivesszük, a distilláció fogalma nem omlik össze. Továbbra is lehet beszélni sűrűsödésről, feldolgozásról, átalakulásról, érettebb válaszról, tisztább arányról. Az ember lehet kevésbé reaktív egy veszteség után, pontosabb egy csalódás után, csendesebb egy hosszú belső munka után.

A detachment is megmarad. Lehet belső rend, figyelmi szuverenitás, nem automatikus bevonódás, a határ és a jelenlét különbsége.

És megmarad a társadalomkritika is: a jelentésinfláció, a korai lezárás, a megkülönböztetés gyengülése továbbra is leírható.

Ami elveszik, az a tét ontológiai súlya.

Abszolútum nélkül a distilláció fontos marad az életben, de az már nem mondható ki, hogy a lét egészében is számít. Marad a forma az életben, de eltűnik a forma maradandósága.

Ez a különbség nem bizonyítható. Csak vállalható.

Az Abszolútum ezért nem dísz, nem vigasz és nem vallásos maradvány. Az a posztulátum, amely nélkül a distilláció pusztán sikeres belső feldolgozás volna. Vele viszont a forma nemcsak pszichológiai hasznosságként, hanem ontológiai különbségként is érthető.

Ez a rendszer döntése. Nem bizonyítása.

Aki ezt nem vállalja, annak az Integrum gyakorlati részei továbbra is használhatók maradnak. Csak metafizikai tétjük nem lesz.

Aki viszont vállalja, az tudja, hogy a distilláció nem csupán arról szól, hogyan élünk jobban, hanem arról is, hogy mi válik maradandóvá abból, ami végigment rajtunk.

Mindez tehát nem bizonyíték.

Hanem az a pont, ahol a rendszer nem tovább érvel, hanem vállalja saját metafizikai kockázatát.