(Avagy miért nem tudunk már együtt valóságot fenntartani?)
Az együttlét nem azonos az együttlátással.
Ez a különbség ma egyre nehezebben észrevehető, mert a modern társadalom a kapcsolat látható formáit összekeveri a közös valóság fennállásával. Emberek beszélnek egymással, együtt élnek, együtt dolgoznak, üzeneteket váltanak, családokat, közösségeket, szakmai köröket és nyilvános tereket alkotnak. Kívülről mindez társas életnek tűnik.
Belülről azonban gyakran nincs közös tér.
Van kommunikáció, de nincs közös látás. Van reakció, de nincs együtt hordozott valóság. Van érintkezés, de nincs olyan tér, amelyben a felek ugyanazt a valóságdarabot próbálnák nyitva tartani egymás jelenlétében.
Ez nem csupán kommunikációs zavar, annál jóval mélyebb itt a veszteség.
A másik tudatról szóló korábbi írásomban azt állítottam, hogy a másik ember nem tárgy, hanem másik világnyitás: egy eltérő pont, ahol a valóság önmagához fér. Társadalmi szinten ugyanez a kérdés így jelenik meg: képesek vagyunk-e több, egymástól eltérő világnyitást közös térben fenntartani, vagy mindenki visszahúzódik a saját valóságába?
A közös tér nem egyetértés. Ezt fontos azonnal leválasztani a félreértésekről. Az egyetértés sokszor kifejezetten olcsó pótléka a közös térnek. Könnyű azokkal együtt lenni, akik ugyanazokat a mondatokat mondják, ugyanazoktól félnek, ugyanazokon háborodnak fel, és ugyanazokat a szerepeket igazolják vissza.
Ez nem közös tér, csupán akusztika.
A közös tér ott kezdődik, ahol az eltérés még nem bontja szét az együttlátás lehetőségét. Ahol a másik ember mást vesz észre, másra érzékeny, más ponton akad el, másképp súlyoz, és mindez nem azonnal fenyegetésként jelenik meg. A közös tér nem a különbségek eltüntetésére szolgál, hanem arra, hogy azok még ne szakítsák szét a valóság közös hordozását.
És mindez a modern társadalomból egyre inkább hiányzik.
Nem azért, mert az emberek nem beszélnek eleget. Éppen ellenkezőleg: túl sok a beszéd, túl sok a reakció, túl sok a jelzés. A probléma nem a csend, hanem az, hogy a beszéd nem hoz létre teret. A mondatok elhaladnak egymás mellett, de nem rendeződnek közös látássá. Mindenki közöl valamit, de kevés dolog marad nyitva együtt.
A közös tér lényege ugyanis nem az, hogy közösen lezárunk valamit, hanem az, hogy közösen nem zárjuk le túl korán.
Ez a legfontosabb különbség. A közös tér nem konszenzust gyárt, nem tanulságot termel, nem gyorsítja fel az állásfoglalást. Inkább késleltet. Lehetővé teszi, hogy egy valóságdarab ne váljon azonnal véleménnyé, sértéssé, identitásjelzéssé vagy pozícióvá. A közös térben a valóság egy ideig még nem valakié.
Egyszerűen csak ott van közöttünk. Ezért olyan nehéz fenntartani.
A közös tér mindig terhel. Nem azért, mert ellenséges, hanem mert nem engedi, hogy az ember azonnal visszameneküljön a saját kész magyarázatai közé. El kell viselni benne, hogy a másik nemcsak mást gondol, hanem mást lát. El kell viselni, hogy amit én mellékesnek tartok, az neki lényegi. El kell viselni továbbá azt is, hogy a valóság nem az én belső arányaim szerint szerveződik.
Ráadásul mindez nem pusztán intellektuális feladat, hanem egzisztenciális fegyelem.
A közös tér ezért nem biztonságos abban az értelemben, ahogyan a modern komfortkultúra a biztonságot érti. Nem garantálja, hogy az önkép érintetlen marad. Nem garantálja, hogy a beszélgetés végén mindenki ugyanoda távozik, ahonnan belépett. Azt sem garantálja, hogy a különbség nem fog súrlódást okozni.
Éppen ellenkezőleg.
Ahol valódi közös tér van, ott a súrlódás nem rendellenesség, hanem működési jel. Azt mutatja, hogy a felek még ugyanabban a térben vannak, és a valóság még nem esett szét párhuzamos magyarázatokra. Ahol a súrlódást azonnal megszüntetik, ott gyakran nem béke keletkezik, hanem térvesztés.
A különbség eltűnik. Esetleg a kapcsolat maga tűnik el. A közös valóság azonban mindkét esetben sérül.
A régebbi közösségek egy része nem azért volt erősebb, mert az emberek bölcsebbek, erkölcsösebbek vagy mélyebbek voltak. Ez kényelmes történeti illúzió volna. Sok régi közösség szűk volt, kegyetlen, kényszerítő és fullasztó. Mégis volt bennük valami, amit a modern társadalom nagyrészt elveszített: több volt a kikerülhetetlen közös tér.
A család, a falu, a mesterség, a vallási ritmus, a fizikai munka, a helyi konfliktus és a tartós egymásrautaltság nem feltétlenül tették nemesebbé az embert. De rákényszerítették arra, hogy bizonyos valóságokat ne tudjon teljesen egyedül értelmezni. A másik ember nem volt ilyen könnyen lecserélhető, kikapcsolható vagy besorolható egy kényelmes kategóriába.
A közös tér sokszor nem választás volt, hanem adottság.
A modernitás ebből rengeteget lebontott, sokszor jogosan. A külső kényszerek oldódtak, a mozgástér kitágult, az ember több kapcsolatot választhat, és több térből léphet ki. Ez valódi nyereség. De közben eltűnt valami, amit a szabadság önmagában nem pótol: annak gyakorlata, hogy a valóság bizonyos részeit másokkal együtt kelljen elviselni.
Így jött létre a kortárs paradoxon.
Több a választott kapcsolat, több a kommunikáció is, viszont kevesebb a megtartott közös tér.
Ez a veszteség nem mindig látványos és nem is feltétlenül jár konfliktussal. Ellenkezőleg, gyakran éppen túl sok békével jár. Emberek éldegélnek el egymás mellett, udvariasan működnek, kerülnek bizonyos témákat, gondosan nem érintik egymás belső szerkezetét, és mindezt kiegyensúlyozottságnak nevezik.
Pedig sokszor csak arról van szó, hogy már nincs közös tér, amelyben bármi valódi történhetne.
Az együttlét ilyenkor logisztikai forma marad. Lehet benne napi koordináció, megszokás, közös múlt, érzelmi maradvány, praktikus együttműködés. De együttlátás nélkül mindez nem mélyül tovább. A kapcsolat fennáll, de nem nyit meg világot. A közösség létezik, de nem tart fenn valóságot.
Ebben áll a modern magány egyik kevéssé látható formája. Nem abban tehát, hogy nincs körülöttünk senki, hanem inkább abban, hogy nincs kivel ugyanazt a valóságot nyitva tartani.
Ezért nem oldja meg a problémát több kommunikáció. A kommunikáció mennyisége nem pótolja a közös tér hiányát. Sőt, gyakran elfedi. A sok beszéd, üzenet, komment, reagálás és állásfoglalás könnyen azt a látszatot kelti, mintha valami társas történne. Közben gyakran csak egymástól elszigetelt belső terek küldenek jeleket egymás felé.
A jel még nem kapcsolat. A reakció még nem közös tér.
A közös tér visszaszerzése ezért nem új konszenzust jelent. Nem azt, hogy újra ugyanazt kell gondolni, ugyanazokban hinni, ugyanazokat a mondatokat használni. Ez csak újabb kész rend volna. A közös tér visszaszerzése ennél nehezebb és szerényebb: újra képessé válni arra, hogy a valóság egy részét másokkal együtt tartsuk nyitva.
Nem birtokolni, lezárni vagy azonnal értelmezni, hanem együtt elviselni.
Ha ez eltűnik, akkor nemcsak a társadalom esik szét kisebb véleménycsoportokra. Ennél mélyebb veszteség történik. Az ember elveszíti annak lehetőségét, hogy a valóságot ne kizárólag saját belső szerkezete szerint kelljen elviselnie.
És ekkor már hiába beszélünk egymással.
Nem találkozunk.
Csak jeleket küldünk át olyan terek között, amelyek egyre kevésbé érintkeznek.